P. Karl Stehlin: Az IMMACULATA – utolsó mentsvárunk 2000
Az, hogy az Úr a világtörténelem utolsó napjaiban Miasszonyunkra különleges szerepet osztott, vitathatatlan tény. Egyfelől megállapíthatjuk, hogy a személyéről és küldetéséről szóló katolikus tan (Máriológia) szokatlan fejlődésnek indult, másfelől azt, hogy maga Mária is egyre többször interveniál különböző, az Egyház által alaposan kivizsgált és hitelesnek kijelentett jelenésekben. Ugyanakkor úgynevezett máriás szentek jelentek meg, kiknek élete, írásai és tettei csak Isten Anyjának különleges beavatkozásával érthetők meg, s kiket Mária eszközként használt fel az egyháztörténet legmeglepőbb történéseinek megvalósításához. Ezen okokból egyre növekedett a hívek Mária-tisztelete, mely szentéletű életek érett gyümölcseit teremtette, és erőt adott az embereknek a gonosz minden fajtájával vívott döntő küzdelemhez, legyen az eretnekség, erkölcstelenség vagy istentelen kormányzás.
1. Az ókorban
Az első századokban az Egyház Mária-kultusza nagyon élő volt, erről az egyházatyák számos írása tanúskodik. Szent Jusztinusz és Szent Ireneus már a 2. században azt tanította, hogy Mária az új Éva, ki az új Ádámmal, Krisztussal egyesülve részt vesz a lelkek üdvözülésében. Az egyházatyák legnagyobbjai, Szent Efrém, Ambrus, Ágoston, Alexandriai Cirill, Konstantinápolyi Germán és Damaszkuszi János Máriát mind mint a szeplőtelenül fogantatottat tisztelték.
Azonban Máriát leginkább – alkalmasint minden régi atya – mint THEOTOKOS-t, azaz mint Istent szülőt tisztelték. Az efezusi zsinat (431) hirdette ki az első Mária-dogmát: „Aki nem vallja, hogy Emmanuel valóságos Isten, és ezért a Boldogságos Szűz Mária Isten szülője, legyen anathema!” Az egyházatyák máriás spiritualizmusát legmélyebben a keleti Isteni Liturgia őrizte meg; a HYMNUS AKATHISTOS hosszú litánia Isten szülőjének tiszteletére, mely Mária fenségének és nagyságának minden aspektusát bemutatja.
Mária tisztelete a 12. században új lendületet kapott a rózsafüzér bevezetése által, melyet a hagyomány szerint Szent Domonkos direkt az Istenanyától kapott. Ezenkívül 1251-ben Boldog Simon Stock, a karmelita rend megújítója, megkapta Máriától a Kármelhegyi Miasszonyunk skapuláréját. Ez egy rövidített habitus, melynek viselésével számos kegyelem jár, többek között a legnagyobb: „Aki ebben a habitusban hal meg, az nem kerül a pokol tűzébe.” Mindenekelőtt a ferencesek teológiai hagyománya foglalkozott Mária Szeplőtelen Fogantatása titkának tanával és terjesztésével.
A Máriaológia csak a 19. században érte el valódi jelentőségét a Szeplőtelen Fogantatás dogmájával, melyet XI. Pius pápa 1854-ben az Ineffabilis Deus bullában hirdetett ki.
E dogma alapján dolgozták ki a teológusok Mária lelki anyaságának tanát. Szent X. Pius Ad Diem illum kezdetű enciklikájában ezt írja: „Senki nem ismeri Krisztust olyan jól, mint az Ő Édesanyja, ezért senki nem lehet jobb vezető és mester Krisztus felismerésének útján, mint Mária. Úgyszintén nem tud senki erősebb köteléket felállítani Krisztus és az emberiség közé, mint ő. … Ezért ő a mi édesanyánk is. A legtisztább anya egy és ugyanazon ölében vette Krisztus magára fizikai testét és egyesült szellemi testével, kik mindazokból állnak, akik hisznek Őbenne. ... Ezért mi mindannyian, kik Krisztushoz tartozunk, a Szentírás szerint (Ef. 5,30) Mária öléből vagyunk testének tagjai, annak a testnek, mely a fővel egységet képez.”
A Szeplőtelen Fogantatás dogmájának másik következménye Mária Szeplőtelen Szíve tisztelete. XII. Pius pápa nem csak magasabb rangot adott ennek az ünnepnek a liturgiai kalendáriumban, hanem Mystici Corporis Christi kezdetű enciklikájának végén az egész emberiséget Mária Szeplőtelen Szívének ajánlotta fel. Máriáról, mint MINDEN KEGYELEM KÖZVETÍTŐJÉRŐL beszélt XIII. Leó (Octobri Mense enciklikájában), Szent X. Pius (Ad Diem illum enciklikájában) és XII. Pius (Mária univerzális királyságáról szóló Ad Caeli Reginam enciklikájában).
1950. november l-én XII. Pius pápa Munificentissimus Deus kezdetű apostoli konstitúciójában kihirdette Mária testestül és lelkestül mennybe való felvételének dogmáját. A II. Vatikáni Zsinatra való felkészülés idejében a püspökök központi komissziója több mint 600 vótumot (kívánságok és kérelmek, melyeket a zsinatnak meg kellene tárgyalnia) kapott azzal a kéréssel, hogy a következő zsinat a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tant különleges módon tárgyalja. 311 vótum követelte Mária általános kegyelem közvetítése dogmájának kihirdetését, 127 más dogmák, például Mária megváltásban való közreműködésének definiálását kérte.
Az Egyház új ökumenikus iránya és a zsinat utáni reformok halálos döfést jelentettek az Istenanyáról szóló tan fejlődésének. A nem-keresztény vallásokkal folytatott párbeszédekben Máriának nincsen helye, míg a protestánsokkal való ökumenizmusban a Mária-dogmák botránykövet jelentenek. Talán azt lehetett hinni, hogy legalább az ortodoxokkal való kontaktusban nem jelent Mária problémát, de ez valójában itt is sok akadályba ütközik – hiszen az ortodoxok a katolikus Egyház egyetlen olyan dogmáját sem ismerik el, melyet az első hét általános zsinat után hirdettek ki. Ezekből az okokból sok katolikus hívő számára fennáll a veszély, hogy Mária-tiszteletük egyre jobban eltávolodik a dogmatikai alapoktól, és elvész egy szubjektív szentimentalizmusban. Ily módon sokan esnek áldozatul hamis, sőt eretnek jelenéseknek (például Ohlau vagy Medjugorje).
http://www.katolikus-honlap.hu/060604/stehlin.htm
