Katolikusnak megmaradni tehát egyetlen korban sem volt könnyű.

Szent Márk Evangéliumában olvassuk: „Aztán így szólt hozzájuk: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. " … Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16,15-16; 19-20)
Körülbelül ezelőtt 70 évig Isten minden időben „csodákkal kísérte és igazolta” azt az utat, amit az éppen romlásnak indult klérus számára, és általuk a katolikus nép megmentésére, kijelölt. Ha Egyháza tagjainak erkölcsi, lelki, szellemi züllése már súlyos mértékben veszélyeztette a hívek üdvösségét, mindig támasztott szenteket, akik kivezették az éppen aktuális „kátyúból” az Egyház szekerét. De mivel az emberek, élükön a klérussal egyre háládatlanabbak lettek iránta, szembefordultak Vele, sőt megtagadták Őt, a végső időkben Isten a lehető legnagyobb büntetést szabta ki rájuk: a pásztor- és próféta-nélküli életet.
Katolikusnak megmaradni tehát egyetlen korban sem volt könnyű. Még azokban az időkben, illetve helyeken sem, amikor és ahol a katolikusok éppen nem szenvedtek üldözést. Isten hű és alázatos gyermekének megmaradni – ez minden időben és mindenhol legalább a környezettel, a rossz szokásokkal való szembenállást megkövetelte. Ebben tehát semmi új nincs. Ami a katolikusnak megmaradni akarók számára korunkban új, vagyis amivel Isten most próbálja meg övéit, az annak kiderítése, hogy ebben a pásztor- és próféta-nélküli időszakban mennyire vagyunk képesek egyedül csak Őrá hagyni magunkat, vagyis mekkora a bizalmunk, azaz végső soron mekkora a hitünk Benne?
