Az első kérdés tehát az, hogy mit jelent valójában katolikusnak lenni? Loyolai Szent Ignác így foglalta össze a katolikus hit lényegét: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van.” – A katolicizmus tehát elsősorban nem lelki támasz akar lenni, hanem a teremtés rendje alapján elmondja, hogy ki az ember, ki az Isten, és az embernek milyen kötelességei vannak Teremtő Istenével szemben. Isten kinyilatkoztatása alapján a katolikus vallás megtanítja az embert mindarra, amire üdvössége elérésének érdekében szüksége van, azaz kötelességeire és feladataira. A katolicizmus elsősorban nem lelki táplálék, nem arra szolgál, hogy – miként ez ma nagyon divatos foglalkozás, sőt komoly pénzkeresési lehetőség lett – tanácsokkal lássa el az embereket, hogyan legyenek boldogabbak. Nem, a katolikus vallás elsőnek az Istennel szembeni kötelességeire hívja fel az emberek figyelmét, és – bár senkit nem kényszerít rá – egyúttal előírja, hogy az embernek mit kell mindenképpen megtennie ahhoz, hogy üdvözülhessen. Minden egyéb, tehát a vigasz, a jóérzés, a lelki nyugalom, csak következményei, de nem céljai a katolikus vallásgyakorlatnak.

2. Mi tehát egy katolikus elsőrendű feladata, üdvösségének előfeltétele? A válasz teljesen egyértelmű: Istent dicsőíteni, amennyire csak erejéből telik. Ebben a fő parancsban természetesen minden más feladata is benne foglaltatik: Istent szeretni, Isten parancsait teljesíteni, Isten akaratába alázattal beleegyezni és a többi, melyek azonban mind ezen alapfeltételekből erednek. A katolikus mise, mint fentebb láttuk, „az Isten-dicsőítés legmagasabb foka”. „a keresztáldozat megújítása”, „minden kegyelem forrása”.
     3. A következő kérdés tehát így szól: Mikor érvényes egy szentmise, azaz mikor tölti be egy katolikus mise Istentől rendelt feladatát? Válasz: Ha egy kétségen felül érvényesen felszentelt pap (hiszen csak ő mutathat be áldozatot második Krisztusként) katolikus (tehát az 1955-ig érvényben levő) rítusban mutatja be a szentmiseáldozatot.

Ismerve a kialakult helyzetet, nyilvánvaló, hogy ma a világon elenyészően alacsony azon alkalmak száma, amikor ezek a feltételek minden kétséget kizárva teljesülnek. Ugyanakkor mégis sok helyen, így Magyarországon is, számtalan olyan szertartást mutatnak be, melyről a szervezők azt állítják, hogy a miseáldozatot pap mutatja be a "régi" tridenti rítusban. Ugyanakkor az is tény, hogy 1) e rítus alatt néhány "miséző" az 1962-es, tehát a már Bugnini által már megreformált rítust érti, tehát ezek a "misék" eleve nem érvényesek; hogy 2) ma Magyarországon egyetlen érvényesen felszentelt püspök sincs, és érvényesen felszentelt (tehát legalább 80 év feletti) pap is csak kevés, közülük pedig senki sem mutat be – legalábbis a nyilvánosság előtt – érvényes misét; hogy 3) a különböző külföldi csoportosulásokból manapság Magyarországra jövő misézők egyike sem (minden kétséget kizáróan) érvényesen felszentelt pap.

Ennek ellenére, állítólagos régi katolikus "misék" mégis szép számban vannak, itt Magyarországon is, melyeket a hívek szép számban látogatnak. Mi történik tehát ezeken a szertartásokon? – Isten dicsőítése semmiképpen nem, hiszen a szertartás nem (minden kétséget kizáróan) katolikus, és erről feltételezhetően a megjelenő laikusok nagy része tud, vagy legalábbis hallott már, vagy alapos megfontolás után magának is rá kellene jönnie.
     Mindezek után feltételezhető, hogy az ilyen "misékre" járó emberek túlnyomó többsége azért teszi ezt, mert spirituálisan szükségét érzi annak, hogy templomba járjon, hogy olykor közösségben imádkozzon, hogy közösségen belül éljen vallásos életet. A nagyon nagy baj csak az, hogy ezzel elsősorban nem saját magát csapja be, hanem Istennel szemben vétkezik, mégpedig a bűnök legnagyobbikával, az első parancs megszegésével.

Természetesen senki nem tagadja, hogy óriási lelkierőre van szükség ahhoz, hogy az ember tudomásul vegye, hogy nem tud érvényes szentmisére elmenni, nem tud meggyónni, nincs, aki megáldoztassa. Hogy nem mehet körmenetre, nem vehet részt lelket építő, felemelő, szép, katolikus szertartásokon. Hogy teljesen magára maradt, többnyire még rokonai sem értik, elvbarátja nincs, és valóban „számkivetetté” vált. Mégis, senki nem bújhat ki az Isten és vallása iránti felelősség alól anélkül, hogy ezzel ne saját üdvösségét veszélyeztesse.
     Tudjuk a jövendölésekből, hogy az utolsó időkben a jókat üldözni fogják, mégpedig jobban, mint bármikor a történelem folyamán. Ma a valóban katolikusnak megmaradni akarótól nem kívánja senki, hogy élete árán tagadja meg, hogy a császár tiszteletére tömjént áldoz… mindössze annyit kíván tőle katolikussága, hogy ne vegyen részt szentségtörő szertartásokon, és bírja ki az egyedüllétet, imádkozzon szobája mélyén, magányosan – és minden bizalmát Istenbe és ne emberekbe vesse. És ha erre hajlandó, akkor, de csak akkor, Isten megadja számára az ilyen élethez szükséges és elengedhetetlen kegyelmeket – ebben egészen biztos lehet!
     Korunk katolikusai tehát akkor maradnak hűek Urunkhoz, Istenünkhöz, ha a kétség legkisebb morzsája nélkül bíznak Jézus Krisztus ígéretében, aki megmondta, hogy nem hagy árván senkit, aki Benne bízik. Ez az Urunkba vetett feltétlen bizakodás modern világunkban, környezetünkben egy mai ember számára sokkal nehezebb feladat, mint első hallásra tűnik, és nagyon is elképzelhető, hogy ez az a megpróbáltatás, szenvedés, ami a végső idők igazaira az idők kezdetétől ki lett róva, és ami – legalábbis lelki értelemben – nagyobb, mint a kora-keresztény korok vértanúinak testi szenvedése. De ne felejtsük, hogy a vértanúknak sem volt könnyű a kínok elviselése, és mégis inkább a szenvedéseket vállalták, semhogy Isten ellen vétkezzenek. És azt se, hogy "ingyen" senki nem kapja meg az örök életet.

http://katolikus-honlap.hu/2001/latin.htm